Emlékszem, a jobb és a bal kislábujjam is lelógott a gerenda széléről, pedig nagyon szorosan tapasztottam össze a bokacsontjaimat. Hiába, a tíz centi akkor sem sok, ha az ember 31-es gyereklábbal igyekszik megállni a gerendán. Százhúsz centi magasan egy szakadéknak éreztem a lábam alatt tátongó űrt, karjaim már zsibbadtak a magastartásban, hiszen percek óta koncentráltam. És akkor Ő azt mondta: hopp! Ugranom kellett volna, hátra a semmibe, bele a végtelenbe, nekem legalábbis ilyennek tűnt az a levegőréteg, ahol a fejem fölött az egész testemet átfordítva pördülnöm kellet volna egyet. Az edzőm kiadta a jelszót és azt mondta: hátraszaltó. Most. Gyerünk!
A félelem új rétegét tapasztaltam meg ott, akkor, kilenc évesen a gerenda tetején, amikor életemben először egyedül kellett megugranom a hátraszaltót. A mozdulatot már ezerszer kigyakoroltam a talajszőnyegen, tudtam, hogyan kell egy vonalról elrugaszkodva vonalra érkezni, benne volt már a sejtjeimben a kisgerenda érzete, ott is ment a szaltó hibátlanul, naponta több tucatszor. Na, de ott, fenn, a magasban? Már voltam annyira “nagy”, pedig még kicsi, hogy felfogjam, ha mellélépek az érkezésnél, az egész combomat és oldalamat végig fogom “smirglizni”, hatalmas véraláfutással díszítve az esési pontok helyét. Hogy honnan tudtam ezt ilyen jól? Mert már elég sok ilyen plezrúsos tornászlányt láttam sántikálni a tornateremben hasonló gyakorlások után. Aztán egyszercsak hirtelen azon kaptam magam, hogy a plezúrok képzelt látványa helyett bekúszik a fülembe az edzőm hangja, és hallom, hogy: “lendít a kar, felránt a térd és utána már kereseddel a szemeddel a gerendát!” De mire kimondta volna a teljes mantrát én már csak arra emlékszem, hogy mintha egy láthatatlan erő megfordított volna a fejem körül és egy hátraszaltó végén landoltam a szeren. Megérkeztem és bár kisebb kapálózások után végül leugrottam a szerről, de hátraszaltót határozottan ÉN hajtottam végre. Valószínűleg a kocsonya remegését ezekről a mozdulatokról nevezhették el, mert egész testemben reszkettem. A félelem és az eufória olyan elképesztő koktélt kevert bennem, hogy még hosszú percekig csak futkorásztam kicsit megrészegülten az érzéstől a magnéziumporos láda és a tornaszer között, amíg az edzőm újra rá nem tudott venni arra, hogy másszak fel megint arra a magas gerendára és rugaszkodjak neki a következő hátraszaltónak.
Ettől a naptól kezdve közel másfél évtizednyi félelemmel és az annak legyőzése fölött érzett eufóriával bélelt időszak várt rám tornász pályafutásom hátralévő éveiben. A torna tényleg a bátrak a sportja, de bevallom olyan mélyen, olyan zsigeri szinten ivódik be az eséstől és a fájdalomtól való rettegés érzése az ember sejtjeibe, hogy még évtizedekkel később is egy hatalmas összerándulás után számtalanszor ébredtem arra, hogy álmomban melléléptem a gerendán.
Megismertem persze annak a félelemnek is a savanykás ízét, amikor versenyen úgy hibáztam el valamit, hogy esélyem lett volna nyerni. Még jobban mart mindez, ha csapatversenyen mások teljesítményét is lehúzta az ember egy rosszabbul sikerült gyakorlattal. A kudarctól való félelem még jobban megdolgozza a lényedet legbelül, szinte öngerjesztő folyamattá dagadva, hogy csak azért se sikerüljön jól teljesíteni, hiszen ettől féltünk előre, nemde?
Ezer arca lehet egy sportoló félelmeinek, amelyek olyan démonokká dagadhatnak, hogy szétzúzzák a mindennapos építkezési folyamatot, a napi többórás edzésmunkával felépített szisztematikus rendet.
Olyan érdekes, mert azt hiszed, hogyha ezeket egyszer elengeded a sporttal együtt, neked már nem tud mutatni semmi durvát az élet, pedig a java ezután jön.
Megtudod milyen kilépni az élsport családias burkából, szembenézni a kritikus világ bántásaival, rettegve megpróbálni megállni a helyed egy férfiak által uralt szakmában. Félni a kudarctól, de már felnőttként, ami kitörölhetetlen. Aggódni a számlák befizetése miatt, az egzisztenciád fenntartásáért. Rettegni, ha betegnek látod a szeretteidet és majdnem belehalni, amikor a kezeid között veszíted el őket. Félteni a gyerekedet az első versmondás sikerétől vagy kudarcától, és nap mint nap félni attól, hogy vajon jó úton tereled-e őket a felnőtté válás felé.
A félelemnek ezer arca van, számos olyan, amit szerencsére nem ismerek, de ezrek, milliók élnek úgy, hogy ebbe születnek bele, mondjuk egy háborús övezetben. Amikor a pusztítás legaljasabb szándékával útra indított gyilok, lövedékek, repeszek formájában pusztít értelmetlenül, s neked mégis itt kell anyaként „otthont” teremtened. Azt az érzést sem ismerem, hogy mit él át egy haditudósító, amikor a helyszínről bejelentkezve meséli el, hogyan tanulnak meg a helyi emberek a félelemmel együttélni. Nem tudom mit él át egy tőzsdeügynök, amikor zuhanni kezdenek a részvényei, s azt sem igazán, hogy mit remél és mitől retteg egy vitorlázó, amikor egy földkerülő verseny során valóban magára marad a dühöngő óceán közepén.
Bevallom, vannak félelmek, amelyek közelébe sem szeretnék kerülni, mert tartok tőle, hogy nem bírnék el velük, de az a jó hír, hogy a félelem számos olyan arcát ismerjük ma már, amelyeket uralhatunk, sőt megfelelő praktikákkal, átfordíthatjuk az abban rejlő negatív energiákat, hogy minket szolgáljanak téthelyzetben.
Ezért jártam utána a műsoromban, a #csisztusportcastban annak, hogy legkiválóbb sportolóink közül néhányan, ki hogyan kerekedett felül legbelsőbb félelmein, hogyan győzte le a rombolni képes belső démonait, hogyan csinálta, hogy ez kívülről sosem látszott.
Tanuljunk tőlük, hallgassuk meg a szakértőt! Válaszok mindannyiunknak a Csisztu Sport Castban.
Írta: dr. Csisztu Zsuzsa
